Költészet
A kor szava nem a költő szava.
A költő a parkettázott midennap-pokol setét zugaiban bújdokol.
És már réges-régen nincs asztalfiókja.
Kihúzza hát az antik boltból lopott tőrét
- alvatlan unalmai őrét -
A kanalak közül és kioltja emlékei életét.
Vagy legalább egyét nővérei közül.
(012)
Megvilágosodás
Egy déltengeri szigeten teremtem meg szigetem.
A város imádott renyhe szennye helyett
A kékellőn bársonyos tengerbe ölöm magam.
Agyagfalam elporlik a parti fövenyen.
Távol tanyámtól, szívemben halott rokonokkal
Immár okkal gondolom, hogy itt van, mit annyira vártam:
Tiszta vizű tükörképem lett egyetlen társam.
Pálmafák alatt képzetem lassan lopom át
Az otthoni almafák, az ottani szilvafák,
És a keserédes birs után.
Nedves homokba túr akaratlan félkezem:
Ez az alma most énnekem.
Csengő nevetések és harmatos testű bennszülött lányok
Után szólamot játszanak a mellemen hullámzó,
Mindenkinek idegen és érdektelen zokogások.
Talán ha puha húsukba márthatnám a kikukázott rozsdás pengét!
Nem adnám a gyengét, istenuccse!
Nem levő erő gyorsan tovatűnő talmi gyönyöre csupán,
Mely után szaporán domborítja hasát a dagadó halál,
Mi ma vár.
Lelkem tornácát eleinte lassan ette a szú.
Most tompa mélabú igéz.
Lett volna bár álma olyan édes, mint a méz,
Lett volna bár szája olyan puha, mint a paplan,
Lett volna bár pillantása csalogató katlan,
Mely az éjszaka elakadó hangjait
A párnába fúrva múlja fölül halkan…
De az élet tünde mérge már bejárta tagjait.
(016)
Telihold
Ahogy az est leszáll,
Az erdőben táncolni kezd a halál.
Mint lemállott ruhát,
Elvesztik kontúruk a fák.
Odúkban a rejtek:
Bennük ragadozók ébredeznek.
Patakcsobogást hall a bérc,
Visongni indult a hang-lidérc.
És Téged rémisztenek a morajok, a zajok,
És a ragadozók megérzik a Te szagod,
Terád bámulnak a fák, a sötétzöld lombkoronák,
És mikor az úton már vibrálni kezd az árnyék
Kedvesed otthon párnára hajtja fejét,
Kicsit vár még,
És sima álma elszáll szerteszét.
(972)