létfontosságú
létfontosságú vulkán tetején szökik az ének.
lent vonulnak tova a párává foszló párok,
nyájas szaracének és hájas zaladárok.
messzire lát a hajlamászó ölbemosság.
bár a miazmás csorbát mind lemossák
a kések éles peremén, szemébe vág a párolgás hője
és véres-savanykás esőfelhője fátyolba bújtat egy balladát.
halkuló dallamát szemléli az andok királynője.
fesztávja széles.
(123)
A Cső
Prelude: február, Mo s hideg.
Még senkisem sejtette meg:
A fűtés, amin spórolt
Egyszer a nyakába liheg.
Előjáték: az jó volt.
Holdfényes májusok: muskátlis ablakok.
Fagyos szentek jönnek,
Bátor cső törik.
Csőgazda dacol,
Háát, a víz az úr?
S a cső is csak dalol,
Dalra fakad a csap.
Azúr zűrzavar fakad,
S élvezni kell Önnek,
Ha törik, ha szakad.
Megköveti a törvényt hát az asszony, s veti a rőzsét a szamáriai porba.
Végképp kiürült az asztalfiókja.
Óze anyó kedvese öntsön hát új csövet a formálóba!
S legyen minden titkok nyitogatója.
Megszervezem! Szólt a jóllakott farkas.
J betűkkel szólt józanul, jólvagyul és jóltanul,
A jellemes lompos, a jaj de hatalmas.
Jelenlevők és az életből ideiglenesen hiányzók,
Kiket elnyelt Varsó, elnyelt Sopron, elnyelt Kuba
S kikért már szólt a szoprán harangszó,
Beszerkesztelek tiktek mind - egy vöröslő táblicskuba.
Párom elhagyott. Félpár zoknim egyedül mosom.
Kiszabadult szellemem őszült szövedéke,
Ötödik sebességben csak pörög, csak forog.
Szabad farkas bundán, a nyűttön, a rondán
Nem fog a fele-út mérges lövedéke.
Boldogságos szűzanya,
Holló kétely záporán át,
Alig látja Iluskáját.
Földre húz az égi vágy,
Profitál a vas ok.
De valahol csak bőgtek,
Csak bőgtek azok a szarvasok.
Fogy a május, a tavasz, mellkasomba fúr az állam, a ravasz, hogy én vagyok-e az, vagy csak a Mása, a mása,
S készíttetike végre a nagy uccsó előtt, a minden zsigerig igaz végső adóbevallása?
Kuzinom, az utolsó Karamazov, kiért egykor a kétszerkettőt… mit se ért… utolsót havazott a majális hajnalon és itt hagyott majszolni bajom partján, holott kenyerem héja vajat nem ért, de enni kell, hát eszem. És mégis ízlik nekem.
Breszt-Litovszknál átkeltem az Alpokon,
Hegymenetben s űzött-hajtott nyomdokon.
Óvom a pedált s már nem feszítem a húrt.
A csorda délibábja az ormokon integetett felém,
S belém az idő halk bégetése csak aprókat szúrt.
Sárga alkony langy fénye borult a külvárosi tájra.
Édesen simít a kép, s meglep a táj e tűnő bája.
Ez lenne hát a meg sem született lehetőségek
El sem rontható utolsó vacsorája?
Az ezredik Ötéves Terv füstszűrőjét egy szelencébe raktam.
Bölcs vagyok, mint Náthán.
32 bölcs fogam mindegyikét a nagyúrnak adtam drágán.
Tanított az élet, a véled elment kedvesem,
Menni se félek, maradni se félek,
Csak élek, míg kell, a pamlagon.
Csodaszép paripán eljő hát, ki igazán szeret, csodaszép paripám.
Korbácsom oldalába, sarkantyúm vékonyába, tekintetem az ellenzői közé,
Csak ritkán verem.
Táltos ő, kit kezembe tartok! Sötét verem nem ellenfél többé,
S csak csendben ugratok.
Figyelnek a megfigyeltek, de figyelmük néha lankad.
Egymást orrát nézzük az asztal mellett,
Tekintet tekintetet kerül s melled
Lankás ösvényein hirtelen fordulattal
Az út elejére érek.
30 hosszú esztendőt elmúlatván Enkidu felkelt és kicsit járt.
Dereka fájt, de keble megtelt új erővel.
Mióta az ifjú Gilgames agyagkoporsója
Az enyészeté lett, az ismételt mítoszok
Koporsócsinálója is valahova visszament.
Egy kalyibán igazít valamit Kalibán.
Keresztutak sora, nektár vesszők bora,
Az arénát félő buta bikák ostroma,
S a vizes síkon továbbfolyó csőtörés nyoma,
Még táncra perdít talán
Néhány tündérléptű vénleányt.
(121)
Prézlieffekt
legyen az bár a roskadó kásás megolvasztása
legyen az tűzkár vagy a humoralitás p.g.-s dolinája
lenne akár barlangi troll, törés vagy túlfolyás
rímfaragás, bármi más
a bojt megoldása benned van
de csak szólj, nyugodtan
(122)
Felnőttkor
A járdát, az aszfaltot bámultam egyre,
Mikor elébem toppant a kisfiú.
‘Bácsi! Miért gyújtottad fel a könyvtáradat?’
Szemébe nézni se mertem,
Hisz én is odavesztem, akár a kincs, a tudás
s a régi Alexandria.
Semmi nem maradt utána.
Semmi nem maradt hátra, csak a csontig hatoló fagy.
(963)
Születés
Tündérország határán vágtató folyóban az éjféli-égbolt csillagai mutogatták maguk.
Hatalmas gátak emelkedtek. Talán a síkságot védték a folyótól, talán a folyót a síkságtól.
Mérhetetlen vágyakozásaim a túlsó partra telepítettem. Így védjük meg egymást, egymástól.
A fekete égbolt-koponya repedezni kezdett. Földcserepek és földszilánkok vakítottak föl a mennyei kutacsok nyomán. Utcakövekként ugráltam rajtuk, a fölszakított képeket, úgy hittem, még befoltozhatom. De csak a szemet maró világosság nőtt minden dobbanással, míg előttem állt az a soha-nem-akart borús-esős novemberi nap.
Előttem állt, és hitetlenkedve néztük egymást. Szememben gyanakvás, szemében undor. Szemében gyanakvás, bőrömön párolgó hideg vas.
Hiába vártam, hogy valami jöjjön, a pillanatok minden lélegzetvétellel lassabban teltek. Majd az idő is megállt.
A kimerevített reggeleket a városban hagytam rég. A városban hagytam az átharapott estéket. S most ráeszméltem, hogy magától jön éjszakára nappal és nappalra éjszaka. Tehetetlenül egyedül maradtam eszméletemmel, amit szintén a városban kellett volna hagynom.
Tündérország határán, vérem lassan-lassan nem kereng tovább.
(937)
Költészet
A kor szava nem a költő szava.
A költő a parkettázott midennap-pokol setét zugaiban bújdokol.
És már réges-régen nincs asztalfiókja.
Kihúzza hát az antik boltból lopott tőrét
- alvatlan unalmai őrét -
A kanalak közül és kioltja emlékei életét.
Vagy legalább egyét nővérei közül.
(012)
Egy déltengeri szigeten teremtem meg szigetem.
A város imádott renyhe szennye helyett
A kékellőn bársonyos tengerbe ölöm magam.
Agyagfalam elporlik a parti fövenyen.
Távol tanyámtól, szívemben halott rokonokkal
Immár okkal gondolom, hogy itt van, mit annyira vártam:
Tiszta vizű tükörképem lett egyetlen társam.
Pálmafák alatt képzetem lassan lopom át
Az otthoni almafák, az ottani szilvafák,
És a keserédes birs után.
Nedves homokba túr akaratlan félkezem:
Ez az alma most énnekem.
Csengő nevetések és harmatos testű bennszülött lányok
Után szólamot játszanak a mellemen hullámzó,
Mindenkinek idegen és érdektelen zokogások.
Talán ha puha húsukba márthatnám a kikukázott rozsdás pengét!
Nem adnám a gyengét, istenuccse!
Nem levő erő gyorsan tovatűnő talmi gyönyöre csupán,
Mely után szaporán domborítja hasát a dagadó halál,
Mi ma vár.
Lelkem tornácát eleinte lassan ette a szú.
Most tompa mélabú igéz.
Lett volna bár álma olyan édes, mint a méz,
Lett volna bár szája olyan puha, mint a paplan,
Lett volna bár pillantása csalogató katlan,
Mely az éjszaka elakadó hangjait
A párnába fúrva múlja fölül halkan…
De az élet tünde mérge már bejárta tagjait.
(016)
Telihold
Ahogy az est leszáll,
Az erdőben táncolni kezd a halál.
Mint lemállott ruhát,
Elvesztik kontúruk a fák.
Odúkban a rejtek:
Bennük ragadozók ébredeznek.
Patakcsobogást hall a bérc,
Visongni indult a hang-lidérc.
És Téged rémisztenek a morajok, a zajok,
És a ragadozók megérzik a Te szagod,
Terád bámulnak a fák, a sötétzöld lombkoronák,
És mikor az úton már vibrálni kezd az árnyék
Kedvesed otthon párnára hajtja fejét,
Kicsit vár még,
És sima álma elszáll szerteszét.
(972)
Találkozás
Hófödte erdei táj bukkant fel előttem. Botorkáltam az ágak-bogakon át. A fiatal fekete fák között lélek se mozdult, hang se moccant.
S ekkor, a hófödte erdei úton elsuhant a fekete királynő.
Hosszú szoknyáján és egyenes derekán kívül főleg távolodása jelentette őt. Nesztelen, gyors léptekkel tartotta az utat. Felém se nézett.
A tisztáson hozzá közelebb értem. Megállt, így a távolság alig mérten fogyott.
Kínlódva préselődtek belőlem a szavak:
- Ki vagy te? Mi a neved?
Szót se szólt, arca mindegyre csak vibrált és folyt.
Én kinyújtottam kezem és tétován simogattam tömött, szőke haját a halántékán.
(943)
Másik találkozás
Egy erdei tó mellett álltam, és a meghívottra vártam. A dermedt föld kérgét érte csak a napsugár. A bőröm érte csak a napsugár.
S ekkor, a dombtetőn, feltűnt az oroszlán. Inni akart láttam, és akaratlan álltam el útját. Megtámad-e vajon, ha odébb megyek lassan, ha odébb megyek halkan?
Hozzá közelebb kellett mennem. Óriás macskafejével csak nézett.
Macskafején a simogatnivaló szőke bundát néztem én.
Aprókat léptem.
(945)
A nyom
A világűr tömött autóbuszon utaztam éppen,
mikor kilöktek a vakító-élő nagyvilágra.
Máig sajog bennem a taszító kezek nyoma.
Én megkérdem leendő gyermekem akar-e élni.
Döntsön ő!
Válasz nem jöhet soha.
Egy reggel a sivatag határán ébredtem.
Szemben a szavanna, kő-érc palota.
Paplanos ágyamból kilöktek az éjjel.
Nincs többé semmi, mi ismerős,
Nincs többé semmi, mit tudok.
Tevék és tigrisek közt nem vagyok erős, nem vagyok honos.
Az otthonos álom eltűnt az éjjel.
Bámultak a kunyhók, a fekete pásztorok.
Nem akartam látni képüket!
Nem akarom látni az életet.
Összeszorított szemeimbe ne hatoljon senki be.
S a reggeli rádió sóhajtott éppen, kísérve épen
következő ébredésem.
Élünk, mi mást tehetnénk.
Ébren álmok lehetnénk
Vagy ugrani kész álom ólomkatonák.
A világűr tömött autóbuszán utaztam át,
mikor kilökött a vakító-élő nagyvilág.
(941)
Vasárnap reggel
Kora tavaszi napfényes vasárnap reggelre ébredtem.
Magam mögött hagytam a zűrökkel teli munkát a kórházban, a mások baját. Magam mögött hagytam az epekedést, amit szerelmem hosszú távolléte okozott. Magam mögött hagytam a sokféle színű és mintájú cigarettás dobozokra vetett sanda pillantásokat.
Sétálni indultam az opálos fényben.
Talán a korai óra miatt az utcán lélek se mutatkozott. A közeli Margit-hídon se járt se autó, se villamos, pedig feltámadt bennem a vágy, hogy átjussak a budai oldalra
Ahogy mentem le a lépcsőn a rakpartra, egy csónakot láttam a parthoz kötve és egy embert, aki mellette ült. Meglepő dolog volt ez nagyon, itt a Dunán emberemlékezet óta nem kötött ki csónak. Nagy folyami hajók forgatták csak kerekeik hasuk alatt vagy mellkasuk két oldalán.
De hát mi ez a különös időzítés? Csak nem énrám vár a bárka, hogy a Margitszigetre átvigyen?
Az ember, aki ült, a hátát mutatta felém és az apró habokat nézte. Ő talán megmondhatja, hogy törvényszerű-e a véletlenek és jóslatok mindennapi szövedéke.
A közelébe értem és megszólítottam. Közben megijedtem, mert hangom túlságosan is határozottan csengett.
- ‘Magad akaratából jöttél e helyre? És csak hogy a vizet nézd, vagy hogy mozgásom segítsd? Tagja vagy-e valamilyen szervezetnek, mi vágyaim fürkészi, vagy netán maga a Gondviselés küldött?’
Szót sem szólt, de lassan felállt és a csónak elejébe ment. A hosszú evezőt fogva várt. Közben a sziget felé nézett. Mögötte teremtem, de nem láttam az arcát pillanatra sem. Miért ne próbálhatnám ki ezt a furcsa közlekedési eszközt, amilyent talán még sohasem látott budapesti polgár, aminek történetét talán még a barátaim sem hiszik majd el.
A vállamat a falának támasztva lefeküdtem a csónak aljában. A kék eget néztem és a fehér felhőpamacsokat, melyek hol összesűrűsödtek, hol kitárták újra a fakókéket. A csónak, az evező és a víz barátságos párbeszédbe kezdett egymással. Hármójuk újra megtalált harmóniája szinte elvált a csónakos higgadt mozdulataitól.
Elbóbiskodhattam, mert úgy éreztem, az utazás hosszúra nyúlik. A kék eget láttam és a csónakos hátát. Eltűnt a szemközti part, és eltűnt az innenső part, a szívem átvette a csobbanások egyenletes ritmusát.
Hirtelen balsejtelem fogott el, a csónakos hátán pimaszkodni kezdtek az izmok. Éles hangokat hallottam, ahogy a hullámok a Margitsziget parti köveinek ütődtek. És ha szétroncsolódik a törékeny ladik az éles szegélyeken? Ruhám vizes lesz, kezem horzsolásos, órám elromlik...
Vakmerően kiugrottam egy elsuhanó stégre és a csónak tovasiklott másfelé néző emberével.
’Ott leszel majd a sziget túlsó oldalán?’ - kérdeztem hátra nem nézve. Csak hátaink nézték egymást, ami neki nyugodt rutin volt, de engem rettegéssel töltött el.
Beszaladtam a fák közé, talán a korai óra miatt nem volt arra egy járókelő sem. A bokrok, amik között már annyit jártam, most összekuszálódtak, csak üggyel-bajjal jutottam keresztül rajtuk. Az ösvények előtt értetlenül álltam, nehezen tudtam összeegyeztetni őket az agyamban emlékező térképlenyomattal.
Az uszoda felé tartottam nagyjából, amikor felfigyeltem a tisztáson álló két nagy platánfára. Számtalanszor láttam már őket, de most annyira önmagukat jelentették, mint még soha. Sietségemet feledve bámultam koronáik ágát-bogát. Egyszerre csak világosan láttam, hogy a baloldali platán ágai úgy kunkorodnak, hogy egy nagy F betűt képeznek, a jobboldali ágai pedig vele megkülönböztethetetlenségig összekapaszkodva egy nagy A betűt adnak ki. Önmagukról alkotnak jelet, ami őket magukat jelenti. A dolog jelentőségét nem igazán fogtam fel, a különös reggel újabb hökkenetének könyveltem el. Átsétáltam a két fatörzs között, hogy a sziget túlsó partjához érjek.
Ekkor, egy könnyű fuvallat a sétányon szerelmem hangját hozta felém.
- ’Lackó, Lackó, kedvesem, rubintos virágom...’
Itthon lenne talán Ő, ilyen hirtelen meglepetésként?... De csak egy öregasszony totyogott arrafelé. Kerestem a hang forrását, nézelődtem minden irányba. Egyszerre az öregasszony tekintetére tévedt pillantásom, és benne szerelmem ismerős szemeit vettem észre.
Az örömtől átmelegedett a szívem. A maskara a közeli farsang maradványa csupán, gondoltam. Ő csendre intett, és a dombok felé mutatott. Az egyre opálosabb fényben a házakat is nehéz volt kivenni. Talán a reggeli óra miatt a túlparton lélek se mozdult. Csak az antennák meredtek az égnek.
Velük irányíthatták hozzám a csónakost, akit most sehol se látok, sem szemeimmel, sem testem bármely porcikájával. Vagy mindez szerelmem kedves tréfája volna csupán?
Az öregasszony, ahogy újra pár lépés távolságba ért, újra öregasszonnyá változott és tovatotyogott.
Magamra maradtam előérzetemmel. Bebizonyosodott, a budai oldalra, ahová vágyódtam, e napon nem jutok már el.
Visszaemlékeztem a bóbiskolásra csónakban. Visszaemlékeztem az ébredésre, sőt előtte az álomra, ahol sziklák tetejéről síkföldre néztem. Visszaemlékeztem mindenre, amit az előző héten magam mögött hagytam. Mérhetetlen fájdalommal gondoltam arra, hogy erre a világra ébredtem fel, pedig megadatott volna annyi jobb.
Most, e sorokat írva, visszaemlékszem arra a pillanatra, és a fájdalom újra éled. S te, aki e sorokat olvasod és megtalálod egyszer azt a helyet a szigeten, az uszoda előtt, visszaemlékezhetsz majd te is azokra az álmokra, amelyekből más álmokba nem szívesen ébrednél át.
1994
A fal tövében álltam s vártam csak vártam,
A fal tövében álltam.
Félhomályban lengett a gázlámpa fény.
A járdát még nem taposta senki,
Sem én, ki csak álltam,
S fagyottra váltan vártam.
Lekucorított a csalóka remény, az esti köd.
Falhoz nőtt a homlokom,
Otthonom a fal és kövek közt a moha.
Nyirkos falakon tenyészik a soha.
Soha. Soha többé.
Ragacsos tömbbé állt össze a dac,
S a hiányzó habarcs: e kedves barát.
A falon át vagyonát vártam,
S éltem át a falak ünnepélyes masszívumát.
Ahogy a falnál álltam, a dolog tetejét se láttam.
S vártam, csak vártam a halált, a halál dalát,
S a halál egész dacos zenekarát.
(942)
Átmeneti ablak
Száraz agyamban kergetem a füstöt
és vaksin megyek.
Guvvadó és véreres fogalmak a legyek.
Rozsdált a hagymáz a szavak peremén,
Mikor anyám tiszta szobájába nyitottam én.
Feltéptem az abrosz csendjét, nyerített a repedés.
Máris képzelt gátakon hömpölyög a feledés.
Dermedtem a vágytól. Az ostoba
Dolgok úgy oda voltak rakva, mint még soha.
Névleveket facsarni belőlük nem volt minek,
Dörzsölődő ízeltlábak ordítják mindenkinek.
Arcok és kezek. Sárga undortól mentesek.
Agyam nedves még egy percig és járásom egyenes.
(938)
Simonyi Imre: Virágvasárnap
Kötésedig sem ér ma már
az a magasság —
de akkor
mégiscsak az volt az orom.
Az az idő;
amikor még megváltó,
pálmaillatú jóreménnyel
gyalogoltál át
ama szamárhátú koron:
Jeruzsálemen, Barmódpusztán,
tankcsapdákon s az ifjúságon:
azon a cafatokban csüngő
és megváltatlan nagyvilágon —
S a lélek tájain, ahol
minden út felfelé futott,
s léggömb emelt, magadpingálta
egekbe verni homlokod —
— Kötésedig sem ér ma már...
Másfajta szárnyalás emel:
józanabb szédület —
Méltóbb hit, illőbb remény, bölcsebb belátás
tart lábon itt, kötésig a mélyben —
S nem olcsó alku, gyávult kiegyezés,
de földközelibb vágy
s valami szemérem
ád kedvet s erőt, hogy bevárd,
míg egy napon majd önmagát és téged
együtt vált meg a nagyvilág —
Simonyi Imre: Rendületlenül
S ha másként nem - hát legbelül:
hazádnak rendületlenül!
S ha restelled, hogy hangosan;
Nehogy meghalja más kívül?
Hát szakálladba dörmögd hogy:
Nincs hely számodra e-kívül.
De aztán - rendületlenül!
Ezt aztán - rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!
Arthur Rimbaud: Hajnal
Átöleltem a nyári hajnalt.
Még semmi sem moccant a paloták előtt. Halott volt a víztükör. Az árnyak mezei még nem hagyták el az erdei útat. Mentem, lágy és élő lélekzeteket keltve; és fölnéztek a drágakövek, és zajtalan felmelkedtek a szárnyak.
Mikor a már halvány, friss kiáltásokkal teli ösvényen egy virág megmondta a nevét, az volt az első fölfedezés.
Ránevettem a fenyők közt alázúduló, fehér vízesésre: az ezüstös tetején felismertem a női istenséget.
Majd, egyiket a másik után, felemeltem a fátylakat. Karjaimat lengetve, végig az úton. S a síkra érve a kakasnak elárultam őt. Tornyok és a kupolák között menekült a nagyvárosban, s én, akár egy rohanó koldus a márvány rakpartokon, vadásztam őt.
Az út végén, egy babérfa erdőhöz közel, az összegyűjtött fátylakkal körülöveztem, s egy darabig érzékeltem hatalmas testét. A hajnal és a gyermek a fák tövéhez zuhant.
S ébredéskor dél volt.
Bf
Mér egy hete nézem itt ezt a papírt
Nem ettem és nem ittam semmit
Egyre jóllakottabb vagyok
Felpillantok,
valóság.
Uramisten álmodozni azért nem érdemes.
Nem éri meg.
Te érted a kínai költők verseit
Megérte?
Nem emlékszel semmire.
Nem emlékszel arra a sötét hideg reggelre, mert csak egy
volt a sok közül, pedig aznap temettek valakit.
Az ablakon néztél ki, míg ő felöltöztetett.
Nem emlékszel arra, hogy rohantál.
Boldog izgalom várt. És te mégis
eltemetted a homokba.
El akarod felejteni az üvöltést. Nem akarsz emlékezni a
menekülésre.
Elfelejtettél mindent. Elfelejtettél minket.
Nem emlékszel arra, ahogy apád anyádra nézett.
Semmi, semmi emléked.
Csak ha a ruhád, az álarcot, levetted,
akkor kezdődik el.
Mennyire zavarnak a betűk a papíron,
furcsa zöld festéksorok Valami erre
görbül, van ami arra. Végleg
elvesztetted őt.
Mért van ott két patkány a sarokban?
Ugye minket néznek?
Borult az ég. A felhő...olyan furcsa
...az árnyékok rajta.
Már megint lefordul valaki.
Készül valami
Még ilyenek is élnek,
Otthon rólam beszélnek.
Ezt a vörös szemű kutyát utálom,
ha meglátom. Vérben forgok.
Fölhasítanám fehér bőröm a talpamtól
végig és kitömném magam
Aztán porcelánba önteném. Aztán nem
maradna csak a név. De legelőször
is elfelejteném.
Ha piros farkasokról álmodsz mit ér az?!
Pszt...Hallod?...Hallod???
A levegőben valami susorog.
A levegő susorog. Susorgás.
A nap átbukik az égen.
Eltapostad a bogarat is.
Eltaposnak a bogarak is.
Elmentél. S tudtam, sosem voltál itt.
A falon megváltoznak a képek.
Késő.
Ő felment hozzá és leült abba a furcsa
karosszékbe.
A járda alatt voltak. Ő és a ritmus.
Beszűrődő fényben.
OH
leisssza magát
delirium
OH
orvostanhallgató
hallgató
hallgat
újabb vonatfütty
megint egy
ismét egy
éled újjá
halad
élned-halnod kell
élned kell
élni vagy halni
mint vízben a hal
megélni, majd meghalni
elélni és elhalni
visszaélni
átélni
visszatérni
belehalni
halálodat mi mást
az életelemed és életelved
minden hiába
mindenki kába
akár a kő
akár e nő
mindegyre nő
mindegy hogy nő
vére akár a nővéremé
nő-vér
emlékfoszlányok lányok
foszlanak foszladoznak
kéken kiülnek
emlékezetek emlékezzetek
világtalanok
evilágiak
elporlanak végérvényesen
a vég érvényes?
halott emlék porlasztók
apró csöppjei
halál vagy elhalálozás
ott élt az élemedett élt
cseprő világunk
vagy kihalás
A világtalanok mindenképp evilágiak
S mindabba belehalnának örömest
Ámbátor...hajbókol hajuk szála mind
Valahogy görbülnek és meggörbülnek odabent
Hiába terem krumpliföldön burgonya
Nem lesz szalonna...és semmiféle eleség
Glancolnak és flangálnak férfi és feleség
Fehér köpenyembe belemosakodtam
Beleéltem magam
A
2002.02.17.-én 11:14-kor a Kálvária téren elfutott egy kékdzsekis férfi.
- olyan, amit csak én láttam, és valószínűtlen
- ÷ és valószínű
- ÷ egyik sem
- amit más is feltehetőleg látott, de más nincs itt
Belenézek minden arcba.
Némelyik fél, némelyiktől én félek.
Némelyik értetlen,
de a legtöbb érdektelen velem,
S saját belső világában továbbandalog.
Csak embereket, buszokat és kutyákat látok
Pedig megszállottan járok fel s alá
A szürke utakon
Fürkészem a szembejövők arcát,
Vizslatom az utca túloldalán lévők ruháját
De semmi és mindig csak ugyanaz
Ember, busz, kutya
Azért van Jézus mert olvastam róla?
Azért van Jézus, mert beszéltek róla?
Azért van Jézus, mert egyáltalán tudom hol lehet?
Olyan Jézus, mint a Bosnyai utcában lakó démon?
Olyan Jézus, mint Gandalf, a Gyűrű varázslója?
Olyan Jézus,mint a roswelli ufó?
Vagy olyan Jézus, mint Mohamed?
De csak kérdések vannak.
Mert a pesti utcán nem találkoztam se Jézussal,
se démonokkal, se varázslókkal, se
ufókkal, se Mohameddel…
Minden dolognak megvan a sötét oldala,
De az nem mindig félelmetes.
Ezért meg kell érteni, ha itt az idő.
Elménk sötét oldala
Elménk hatalma
Megvesztegetési sztori az égben,
Angyalokkal, kapuőrökkel.
Beetették, hogy drogozni fognak.
De kiderült, nem drogoztak.
Bár az egyik szülő hiheti ezt.
Sorsfordító lelkigyakorlatok végkiárusítása.
(Valaki olvassa ezt a könyvet.)
Az idő tengelye.
Jósika u. 7 az időtengelyében.
A fiú a Jósika utcából és az idő tengelye.
Alkalmasint az idő tengelyében.
Akár. Akár lehet.
Mindenből meg kell tartani valamit, hogy legyen mire emlékezni.
Ha végképp meg kell tudnod, majd megtudod mástól, amit mi nem mondunk el.
Én csak egy átlagember vagyok.
Ne engem üssetek.
Ne engem üssetek agyon.
Akik arra vártak, hogy tanítsák őket, ahelyett, hogy tanultak volna.
Akik tudást akartak kapni, ahelyett, hogy megtanulták volna, hogyan szerezzék meg azt.
Akik nem tudták, hogy mit akarnak egészen addig, míg rá nem jöttek, hogy nem azt kapták.
Meg kell ölni:
- egy gazdag
- egy jó családból való
- egy hatalmas (hadvezér stb.)
Minden lehetséges.
A kaland elkezdődött.
Tárd ki elméd hatalmát.
SZÓ
SZAVAK, SZAVAK
LEIRT SZAVAK
FEHÉR BETŰK
S EZ EGY MONDAT.
Akkora ívben kikerülni, amekkorát a térgörbület megenged.
Álmodnunk kell
Egyiküknek nem megy.
Csak.
El van keseredve.
Egyikük csak ara emlékszik, hogy valami volt, de semmire, hogy az a valami mi volt.
Hogy lehet ez? –kérdezi az egyik másik.
Egyikük csak a végét tudta elkapni, a malac farkincáját. A nagyból egy icipici részletet; de ez is lehet minden.
Egyikük kétli, másikuk igazat ad. Pars pro toto versus belemagyarázás.
Hát elkezdődött.
A harc a világ uralmáért tart.
A három Ősisten:
- a tér ura
a ciklus körforgása
- az idő ura
- a mindenben megjelenő
A tagadó Lucifer: a többiek nincsenek, állítja
T. összetömörítette volt nőit egy .arj kiterjesztésű file-ba.
FGL: Despedida
Si muero
Dejad el balcón abierto
El niño come naranjas.
(Desde mi balcón lo veo.)
El segador siega el trigo.
(Desde mi balcón lo siento.)
¡Si muero,
Dejad el balcón abierto!
Federico Garcia Lorca: Gázel a váratlan szerelemről
Senki nem sejtette öled sötét
magnóliájának vad illatát.
Senki nem tudta: fogad közt gyötörted
a szerelem színes kolibriját
Ezer kis perzsa paripa aludt
homlokod holdsütötte halk terén,
míg hóval vetélkedő derekad
négy hosszú éjen át öleltem én.
Jázmin s alabástrom közt, szemeid
a magvak sápadt bokrétáját hintik.
S én mellembe téptem, hogy néked adjam
az ivor szót, mely azt hirdeti: mindig.
mindig, mindig: halálos kínom kertje,
hogy futó testednek örökre valljak,
ereid vérét, piros vérét számban,
s már fénytelen szád - csak hogy belehaljak.
Federico Garcia Lorca: Kaszida a rózsáról
A rózsa
sose vágyik a pirkadásra:
szinte örökké válva ágán,
vágyik valami másra.
A rózsa
sose vágyik az árnyra, tudásra:
test és álom határán
vágyik valami másra.
A rózsa
sose vágyik a rózsára:
lebegve az ég símaságán,
vágyik valami másra.
Federico Garcia Lorca: Kaszida az arany leányról
Fürdött - körötte árnyak -
az arany lány, s a sápadt
habok aranyra váltak.
Az algák és az ágak
a lányt csodálva álltak,
s a zengő csalogány csak
dalolt, dalolt a lánynak.
Immár az éjre vártak
a hegyek, a kopárak,
ezüstösek, s a fáradt
szelek suhogva jártak.
A habok: tiszta fátylak
fehér testén a lánynak,
s a víz lobogva áradt.
Az álmok szerte szálltak,
hűs hajnal fénye támadt,
és jött a gyász, a bánat,
karján dermedt virágok.
Könnye pergett a lánynak.
Elnyelték őt a lángok,
s megsiratták az ágak
között a csalogányok.
A víz átadta sápadt
aranyfényét a lánynak,
fehér kócsagmadárnak.
Szeretkezés után izzadt hajának uszodaszaga volt.
Hat hete ismerték egymást, mikor a lány bátorságot vett és megkérdezte a fiút.
„Nekem nincsenek érzéseim.” – mondta a fiú és kedvesen mosolygott.
Mi újság az iskolában?
Semmi.
A világ anullálása. A tények anullálása. A közlés kontrolja. Ami nincs, azért nem lehetnek agresszívak velem.
A direkt ellenszegülés nem ment. Így lettem mestere az elhallgatásoknak és oldalvágásoknak s vágyaim (mint folyékony fém) csatornába terelésének.
Csináld meg a leckét!
Nem.
Csináld meg a leckét!!!
Nem. (nagy, dühödt hallgatás, másfelé nézés mereven.)
Ordibálás – Csináld meg te rohadt kölök, vagy utcaseprő vagy vécépucoló lesz belőled. Nem nézhetsz tévét, nem mehetsz játszani.
Nem. (ennek valószínűsége kicsi)
Pofon.
Nem.
Verés.
Nem.
Árammal való verés.
Nem.
Áram bevezetése az asztalba, ágyba, takaróba, tányérba. Válogatott kínzások, tortúrák, vér, halál.
Meddig fontosabb a cél, mint az eszköz?
A Jóreményű hágótól napokig baktattak felfelé az egyre szűkülően kanyargó emelkedőn, az utóbbi idők összecsapásain révedezve. A hetyke szívvel vállalt, de már elérhetetlennek tetsző próbatétel felforrósította és összeszorította gyomrot.
S ekkor megpillantotta a ritkás és nyirkos levegőjű völgyet, s benne Thort, a várost az Arudsal felett átívelő hídjaival.
Ki tudja mely idők homályába vész a népség mely e kőhídakat építette a harmadkorban. A legrégibb, még kibogarászható feliratok szerint, amikor Ludival az Izzó Parázs Tanácsával szövetségben összefogta a Déli Síkságot lángba borító teridák elől idemenekülő, addig csak egymás ellen torzsalkodó lények csoportjait, illetve azok maradványait, akkor már álltak. Már akkor szövögették az itt lakók a legendák elszakadni kész foszlányait.
Az egymást keresztül-kasul eltakaró oldalvölgyekben a felkúszó, hol fényesre koptatott, hol mohásan elzöldülő kövekkel borított utcácskákban a sok különféle nagyságú, stílusú, hajlatú, szándékú kő- és faházak félig sziklamélyedésekbe simulva, látszólag egymásra hányva-dobálva, a senki által nem tervezett és az eltelt napfordulók sokasága szerint nem is tervezhetett mégis az összes érzékek által a legharmonikusabb, legmegnyugtatóbb, de a legbizsergetőbb és legfelejthetetlenebb rendnek ítélt szabados egységben álltak.
A fényeket az ablakok mélyéről és a nyugati szirt mögül, a tüzeket, a füstöket, a fenyőgyanta és a sült hagyma szagát, a kurjongatásokat, a harangok bongását és az állandó morajlást, ami egyszerre áradt a folyóból és az ezüst erdőkből, csak szívta és szívta magába, mikor a burjánzó indaornamentikával borított sárgás rézpajzsa legsimábbra csiszolt részében észrevett valami furcsa horpadást, és ahogy közelebb hajolt, valami meglepő bontakozott ki. Tükrén átpillantva a rácsszerű ablakok mögött egy figyelő alakot vett észre.
(96k)
„Rájöttem, mi a bajom a novellákkal. Hogy összegyűjtve, egyben adják ki őket. Ha külön-külön jelennének meg, önálló könyvként, direkt örülnék neki, hogy milyen rövidek.
Az írók közül megy az egyműveseket szeretem, vagy még inkább azokat, akik egész életükben dolgoznak, és végül három-négy könyvet írnak meg.”
Gabriellához sétáltam éppen és a korszakalkotó napfény alkotta e korszakalkotó gondolatokat.
Így hát novellát fogok írni Gabrielláról és Momóról, ahogy a fehér városban megállítják a visszafele járó órát. Csak úgy, puszta kisugárzásukkal.
„Legyőztem az irtózatot és átöleltem anyámat. Testünk egymáshoz simult, összeilleszkedett.” Így fogom kezdeni, és a vége egy öngyilkosság lesz.
S a két Gabriellában az lesz a közös, hogy nem hívják őket Gabriellának. Illetve, hogy ez a nevük, csak másképp hívják őket. Olyan dezillúzionáló, hogy az itthoni művekben a szereplőket Sanyinak, meg Imrének, sőt Kapitány Gábornak hívják, miközben a lefordítottakban csupa Sylvie, Christhine, sőt Jozef K. van.
Szerencsére közel lakunk.
A Gabriella név helyett pedig kitalálhatnék valamit, bár így sem ismerne rá senki. A memoárírók meg úgyis. Ő meg úgyis csak a családjával törődik. Így hát legfeljebb a Logodi utcát változtatom Servandoni utcára.
Lelógó bíbor tógája a port seperte Zénónnak, akivel templom után futottam össze. Persze ez nem volt véletlen, már jó ideje gondolok rá. Bár nem értettem mi köze lesz a miséről kiáradó néphez, vagy ha nincs is kiáradó nép, valamihez, ami a ferences templomban, vagy legalábbis a templommal kapcsolatban történik.
Zénónt jóval régebben ismertem meg, mint Gabriellát. Zénón a serdülő kamaszkor, Gabriella a felnőtt kamaszkor. Én pedig a halott kamasz.
Ez utóbbit csak viccnek szántam.
Kamaszkoromig Zénón egyike volt a fehér ruhás férfiaknak, akiket apám helyet szerettem. Akik a bárányról, meg a farkasról beszéltek a folyóparton, amibe nem lehet ugyanúgy (vagy ugyanott, nem emlékszem) belelépni.
Igen, anyám után apámról említem majd meg, hogy beszédéhez ő kért tőlem anyagot Zénónról; csak mottónak, frappáns idézetnek. Apám akkor 39 éves volt, halántéka alig őszült. - írom majd.
Gabriella elolvassa ezt is józanul, és mosolyog, hogy meg ne sértsen. Sovány fedetlen karjával lapoz. A félhomályos szoba és a napfényes között figyelem, hogy ne vegyen észre.
Te, Ákos és Pisti – mondta sokszor. Mindjárt leírom és megvitatom vele, hogy ha majd elolvassa, emlékezzen a vitára. Hogy emlékezzen rám, amikor azt mondta:
Te, …
[A szerző nevét itt nem közöljük, tisztes családja és érdemes mentora általi tisztelettől vezérelve. Ifjú szerzőnk idevonatkozó elképzeléseinek hiányában sajnos nem világosíthatjuk fel a tisztelt olvasót, vajon félbeszakítás érzését kelteni akaró remekművel, vagy egy homályos lelkű zsenge alkotó hosszú lélegzetű harmatos alkotása első botladozó soraival van-e dolga, kinek vezérelt gondolatai ilyetén módon, - íme - lelepleződtetnek.]
