Költészet

A kor szava nem a költő szava.

A költő a parkettázott midennap-pokol setét zugaiban bújdokol.

És már réges-régen nincs asztalfiókja.

Kihúzza hát az antik boltból lopott tőrét

            - alvatlan unalmai őrét -

A kanalak közül és kioltja emlékei életét.

            Vagy legalább egyét nővérei közül.

 (012)

Megvilágosodás

Egy déltengeri szigeten teremtem meg szigetem.

A város imádott renyhe szennye helyett

A kékellőn bársonyos tengerbe ölöm magam.

Agyagfalam elporlik a parti fövenyen.

Távol tanyámtól, szívemben halott rokonokkal

Immár okkal gondolom, hogy itt van, mit annyira vártam:

Tiszta vizű tükörképem lett egyetlen társam.

Pálmafák alatt képzetem lassan lopom át

Az otthoni almafák, az ottani szilvafák,

És a keserédes birs után.

Nedves homokba túr akaratlan félkezem:

Ez az alma most énnekem.

Csengő nevetések és harmatos testű bennszülött lányok

Után szólamot játszanak a mellemen hullámzó,

Mindenkinek idegen és érdektelen zokogások.

Talán ha puha húsukba márthatnám a kikukázott rozsdás pengét!

Nem adnám a gyengét, istenuccse!

Nem levő erő gyorsan tovatűnő talmi gyönyöre csupán,

Mely után szaporán domborítja hasát a dagadó halál,

Mi ma vár.

Lelkem tornácát eleinte lassan ette a szú.

Most tompa mélabú igéz.

Lett volna bár álma olyan édes, mint a méz,

Lett volna bár szája olyan puha, mint a paplan,

Lett volna bár pillantása csalogató katlan,

Mely az éjszaka elakadó hangjait

A párnába fúrva múlja fölül halkan…

De az élet tünde mérge már bejárta tagjait.

(016)

Telihold

Ahogy az est leszáll,

   Az erdőben táncolni kezd a halál.

Mint lemállott ruhát,

   Elvesztik kontúruk a fák.

Odúkban a rejtek:

   Bennük ragadozók ébredeznek.

Patakcsobogást hall a bérc,

   Visongni indult a hang-lidérc.

És Téged rémisztenek a morajok, a zajok,

És a ragadozók megérzik a Te szagod,

Terád bámulnak a fák, a sötétzöld lombkoronák,

És mikor az úton már vibrálni kezd az árnyék

Kedvesed otthon párnára hajtja fejét,

Kicsit vár még,

És sima álma elszáll szerteszét.

(972)