D 11

2009.04.21. 13:32 | laci44 (törölt) | komment

A nyom


A világűr tömött autóbuszon utaztam éppen,

   mikor kilöktek a vakító-élő nagyvilágra.

Máig sajog bennem a taszító kezek nyoma.

Én megkérdem leendő gyermekem akar-e élni.

   Döntsön ő!

Válasz nem jöhet soha.


Egy reggel a sivatag határán ébredtem.

Szemben a szavanna, kő-érc palota.

    Paplanos ágyamból kilöktek az éjjel.

    Nincs többé semmi, mi ismerős,

    Nincs többé semmi, mit tudok.

Tevék és tigrisek közt nem vagyok erős, nem vagyok honos.

    Az otthonos álom eltűnt az éjjel.

Bámultak a kunyhók, a fekete pásztorok.

    Nem akartam látni képüket!

    Nem akarom látni az életet.

Összeszorított szemeimbe ne hatoljon senki be.


S a reggeli rádió sóhajtott éppen, kísérve épen

    következő ébredésem.

 

Élünk, mi mást tehetnénk.

Ébren álmok lehetnénk

Vagy ugrani kész álom ólomkatonák.


A világűr tömött autóbuszán utaztam át,

mikor kilökött a vakító-élő nagyvilág.


 

(941)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vasárnap reggel

 

 

Kora tavaszi napfényes vasárnap reggelre ébredtem.

Magam mögött hagytam a zűrökkel teli munkát a kórházban, a mások baját. Magam mögött hagytam az epekedést, amit szerelmem hosszú távolléte okozott. Magam mögött hagytam a sokféle színű és mintájú cigarettás dobozokra vetett sanda pillantásokat.

Sétálni indultam az opálos fényben.

Talán a korai óra miatt az utcán lélek se mutatkozott. A közeli Margit-hídon se járt se autó, se villamos, pedig feltámadt bennem a vágy, hogy átjussak a budai oldalra

Ahogy mentem le a lépcsőn a rakpartra, egy csónakot láttam a parthoz kötve és egy embert, aki mellette ült. Meglepő dolog volt ez nagyon, itt a Dunán emberemlékezet óta nem kötött ki csónak. Nagy folyami hajók forgatták csak kerekeik hasuk alatt vagy mellkasuk két oldalán.

De hát mi ez a különös időzítés? Csak nem énrám vár a bárka, hogy a Margitszigetre átvigyen?

Az ember, aki ült, a hátát mutatta felém és az apró habokat nézte. Ő talán megmondhatja, hogy törvényszerű-e a véletlenek és jóslatok mindennapi szövedéke.

A közelébe értem és megszólítottam. Közben megijedtem, mert hangom túlságosan is határozottan csengett.

- ‘Magad akaratából jöttél e helyre? És csak hogy a vizet nézd, vagy hogy mozgásom segítsd? Tagja vagy-e valamilyen szervezetnek, mi vágyaim fürkészi, vagy netán maga a Gondviselés küldött?’

Szót sem szólt, de lassan felállt és a csónak elejébe ment. A hosszú evezőt fogva várt. Közben a sziget felé nézett. Mögötte teremtem, de nem láttam az arcát pillanatra sem. Miért ne próbálhatnám ki ezt a furcsa közlekedési eszközt, amilyent talán még sohasem látott budapesti polgár, aminek történetét talán még a barátaim sem hiszik majd el.

A vállamat a falának támasztva lefeküdtem a csónak aljában. A kék eget néztem és a fehér felhőpamacsokat, melyek hol összesűrűsödtek, hol kitárták újra a fakókéket. A csónak, az evező és a víz barátságos párbeszédbe kezdett egymással. Hármójuk újra megtalált harmóniája szinte elvált a csónakos higgadt mozdulataitól.

Elbóbiskodhattam, mert úgy éreztem, az utazás hosszúra nyúlik. A kék eget láttam és a csónakos hátát. Eltűnt a szemközti part, és eltűnt az innenső part, a szívem átvette a csobbanások egyenletes ritmusát.

Hirtelen balsejtelem fogott el, a csónakos hátán pimaszkodni kezdtek az izmok. Éles hangokat hallottam, ahogy a hullámok a Margitsziget parti köveinek ütődtek. És ha szétroncsolódik a törékeny ladik az éles szegélyeken? Ruhám vizes lesz, kezem horzsolásos, órám elromlik...

               Vakmerően kiugrottam egy elsuhanó stégre és a csónak tovasiklott másfelé néző emberével.

’Ott leszel majd a sziget túlsó oldalán?’ - kérdeztem hátra nem nézve. Csak hátaink nézték egymást, ami neki nyugodt rutin volt, de engem rettegéssel töltött el.

Beszaladtam a fák közé, talán a korai óra miatt nem volt arra egy járókelő sem. A bokrok, amik között már annyit jártam, most összekuszálódtak, csak üggyel-bajjal jutottam keresztül rajtuk. Az ösvények előtt értetlenül álltam, nehezen tudtam összeegyeztetni őket az agyamban emlékező térképlenyomattal.

Az uszoda felé tartottam nagyjából, amikor felfigyeltem a tisztáson álló két nagy platánfára. Számtalanszor láttam már őket, de most annyira önmagukat jelentették, mint még soha. Sietségemet feledve bámultam koronáik ágát-bogát. Egyszerre csak világosan láttam, hogy a baloldali platán ágai úgy kunkorodnak, hogy egy nagy F betűt képeznek, a jobboldali ágai pedig vele megkülönböztethetetlenségig összekapaszkodva egy nagy A betűt adnak ki. Önmagukról alkotnak jelet, ami őket magukat jelenti. A dolog jelentőségét nem igazán fogtam fel, a különös reggel újabb hökkenetének könyveltem el. Átsétáltam a két fatörzs között, hogy a sziget túlsó partjához érjek.

Ekkor, egy könnyű fuvallat a sétányon szerelmem hangját hozta felém.

- ’Lackó, Lackó, kedvesem, rubintos virágom...’

Itthon lenne talán Ő, ilyen hirtelen meglepetésként?... De csak egy öregasszony totyogott arrafelé. Kerestem a hang forrását, nézelődtem minden irányba. Egyszerre az öregasszony tekintetére tévedt pillantásom, és benne szerelmem ismerős szemeit vettem észre.

Az örömtől átmelegedett a szívem. A maskara a közeli farsang maradványa csupán, gondoltam. Ő csendre intett, és a dombok felé mutatott. Az egyre opálosabb fényben a házakat is nehéz volt kivenni. Talán a reggeli óra miatt a túlparton lélek se mozdult. Csak az antennák meredtek az égnek.

Velük irányíthatták hozzám a csónakost, akit most sehol se látok, sem szemeimmel, sem testem bármely porcikájával. Vagy mindez szerelmem kedves tréfája volna csupán?

Az öregasszony, ahogy újra pár lépés távolságba ért, újra öregasszonnyá változott és tovatotyogott.

Magamra maradtam előérzetemmel. Bebizonyosodott, a budai oldalra, ahová vágyódtam, e napon nem jutok már el.

Visszaemlékeztem a bóbiskolásra csónakban. Visszaemlékeztem az ébredésre, sőt előtte az álomra, ahol sziklák tetejéről síkföldre néztem. Visszaemlékeztem mindenre, amit az előző héten magam mögött hagytam. Mérhetetlen fájdalommal gondoltam arra, hogy erre a világra ébredtem fel, pedig megadatott volna annyi jobb.

Most, e sorokat írva, visszaemlékszem arra a pillanatra, és a fájdalom újra éled. S te, aki e sorokat olvasod és megtalálod egyszer azt a helyet a szigeten, az uszoda előtt, visszaemlékezhetsz majd te is azokra az álmokra, amelyekből más álmokba nem szívesen ébrednél át.

 

-->

süti beállítások módosítása