Federico Garcia Lorca: Gázel a váratlan szerelemről
Senki nem sejtette öled sötét
magnóliájának vad illatát.
Senki nem tudta: fogad közt gyötörted
a szerelem színes kolibriját
Ezer kis perzsa paripa aludt
homlokod holdsütötte halk terén,
míg hóval vetélkedő derekad
négy hosszú éjen át öleltem én.
Jázmin s alabástrom közt, szemeid
a magvak sápadt bokrétáját hintik.
S én mellembe téptem, hogy néked adjam
az ivor szót, mely azt hirdeti: mindig.
mindig, mindig: halálos kínom kertje,
hogy futó testednek örökre valljak,
ereid vérét, piros vérét számban,
s már fénytelen szád - csak hogy belehaljak.
Federico Garcia Lorca: Kaszida a rózsáról
A rózsa
sose vágyik a pirkadásra:
szinte örökké válva ágán,
vágyik valami másra.
A rózsa
sose vágyik az árnyra, tudásra:
test és álom határán
vágyik valami másra.
A rózsa
sose vágyik a rózsára:
lebegve az ég símaságán,
vágyik valami másra.
Federico Garcia Lorca: Kaszida az arany leányról
Fürdött - körötte árnyak -
az arany lány, s a sápadt
habok aranyra váltak.
Az algák és az ágak
a lányt csodálva álltak,
s a zengő csalogány csak
dalolt, dalolt a lánynak.
Immár az éjre vártak
a hegyek, a kopárak,
ezüstösek, s a fáradt
szelek suhogva jártak.
A habok: tiszta fátylak
fehér testén a lánynak,
s a víz lobogva áradt.
Az álmok szerte szálltak,
hűs hajnal fénye támadt,
és jött a gyász, a bánat,
karján dermedt virágok.
Könnye pergett a lánynak.
Elnyelték őt a lángok,
s megsiratták az ágak
között a csalogányok.
A víz átadta sápadt
aranyfényét a lánynak,
fehér kócsagmadárnak.
