A Jóreményű hágótól napokig baktattak felfelé az egyre szűkülően kanyargó emelkedőn, az utóbbi idők összecsapásain révedezve. A hetyke szívvel vállalt, de már elérhetetlennek tetsző próbatétel felforrósította és összeszorította gyomrot.
S ekkor megpillantotta a ritkás és nyirkos levegőjű völgyet, s benne Thort, a várost az Arudsal felett átívelő hídjaival.
Ki tudja mely idők homályába vész a népség mely e kőhídakat építette a harmadkorban. A legrégibb, még kibogarászható feliratok szerint, amikor Ludival az Izzó Parázs Tanácsával szövetségben összefogta a Déli Síkságot lángba borító teridák elől idemenekülő, addig csak egymás ellen torzsalkodó lények csoportjait, illetve azok maradványait, akkor már álltak. Már akkor szövögették az itt lakók a legendák elszakadni kész foszlányait.
Az egymást keresztül-kasul eltakaró oldalvölgyekben a felkúszó, hol fényesre koptatott, hol mohásan elzöldülő kövekkel borított utcácskákban a sok különféle nagyságú, stílusú, hajlatú, szándékú kő- és faházak félig sziklamélyedésekbe simulva, látszólag egymásra hányva-dobálva, a senki által nem tervezett és az eltelt napfordulók sokasága szerint nem is tervezhetett mégis az összes érzékek által a legharmonikusabb, legmegnyugtatóbb, de a legbizsergetőbb és legfelejthetetlenebb rendnek ítélt szabados egységben álltak.
A fényeket az ablakok mélyéről és a nyugati szirt mögül, a tüzeket, a füstöket, a fenyőgyanta és a sült hagyma szagát, a kurjongatásokat, a harangok bongását és az állandó morajlást, ami egyszerre áradt a folyóból és az ezüst erdőkből, csak szívta és szívta magába, mikor a burjánzó indaornamentikával borított sárgás rézpajzsa legsimábbra csiszolt részében észrevett valami furcsa horpadást, és ahogy közelebb hajolt, valami meglepő bontakozott ki. Tükrén átpillantva a rácsszerű ablakok mögött egy figyelő alakot vett észre.
(96k)
